Warcraft


Mítoszok könyve

A Titánok és az Univerzum Megalkotása

 

Senki sem tudja pontosan hogyan keletkezett az univerzum. Vannak akik úgy vélik egy hatalmas kozmikus erejű robbanás repítette szét a végtelen számú világot a Nagy Sötétség mérhetetlen terébe - világokat, amelyeken egy napon majd csodálatos és rettenetes életformák születnek. Mások úgy hiszik, hogy az univerzumot egy mindenható, óriási hatalommal rendelkező lény teremtette. Bár a kaotikus univerzum pontos eredetének titka továbbra is a bizonytalanság ködében rejtőzik, azt biztosan tudjuk, hogy született egy nagyhatalmú lényekből álló faj, azzal a céllal, hogy rendet vigyen a világokra és biztosítsa a biztonságos jövőt azon lények számára akik majd őket követik.

A Titánok, ezek a kolosszális, fémbőrű istenek a kozmosz távoli peremvidékéről kiindulva felderítették az újonnan született univerzumot és elkezdtek munkálkodni azokon a világokon, amelyeket felfedeztek. Megformálták ezeket a bolygókat, magas hegyeket és végtelen tengereket alakítottak ki rajtuk. Leheletükkel égboltot és légkört teremtettek. Mindez része volt azon kifürkészhetetlen, messzire tekintő tervüknek, hogy a káoszból rendet teremtsenek. Ebből a célból még azt is megtették, hogy primitív fajokat ruháztak fel azzal a feladattal, hogy munkájukat felügyeljék és az egyes világok integritását fenntartsák.

Képtalálat a következőre: „warcraft titánok”

A Pantheonnak nevezett elit szekta uralma alatt a Titánok a Nagy Sötét Végtelenben szétszóródott százmilliónyi világon teremtették meg a rendet a teremtés első korszakaiban. A jószándékú Pantheon feladatának tekintette ezen rendezett világok őrzését, így éberen várták a Kavargó Űr gonosz, dimenziókon túli lényeinek esetleges támadását. Az univerzum milliónyi világát összekötő Űr, a kaotikus mágiák éteri dimenziója végtelen számú ártalmas, démoni lénynek adott otthont, akiknek egyetlen célja az élet elpusztítása és az élő univerzum energiáinak felfalása volt. A Titánok, - akik a gonoszt és a rontást semmilyen formában sem tudták megérteni - azon fáradoztak, hogy módot találjanak a démonok folytonos fenyegetésének megszüntetésére.

Sargeras és az Árulás

 

 

Idővel a kavargó Űrből démoni lények szivárogtak be a Titánok világaira és a Pantheon legnagyobb harcosát Sargerast bízta meg azzal, hogy a védelem első vonala legyen. Az olvadt bronzból álló nemes óriás, Sargeras számtalan évezreden át látta el feladatát, felkutatta és elpusztította ezeket a démonokat ahol csak rájuk talált. A hosszú korszakok során Sargeras két nagyhatalmú démoni fajjal találkozott, akiknek eltökélt szándéka volt, hogy hatalmukba kerítsék a fizikai univerzumot és uralkodjanak felette.

Az eredar egy ördögi varázslókból álló álnok faj volt, akik boszorkány mágiájukkal számos világot lerohantak és rabságba taszítottak. Ezen világok őslakos fajait az eredarok ártó mágiája megrontotta és így maguk is démonokká váltak. Bár Sargeras szinte korlátlan hatalma több mint elegendő volt a hitvány eredarok legyőzésére, a lények romlottsága és mindent elsöprő gonoszsága nagyon nyugtalanította. Mivel képtelen volt az ilyen mértékű elfajzottság megértésére, a nagy Titán egyre mélyülő depresszió felé sodródott. Növekvő szorongása ellenére Sargeras megszabadította az univerzumot ezektől a boszorkánymesterektől és a Kavargó Űr egyik sarkába zárta őket.

Bár zavarodottsága és szenvedése egyre mélyült, Sargerasnak egy másik csoporttal is el kellett bánnia, akik szintén a Titánok rendjét akarták felborítani: ők voltak a Nathrezimek. Ez a vámpír démonokból álló sötét faj (akiket rémurakként is ismerünk) számos világot leigázott úgy, hogy lakóiknak testét megszállva árnyékokká változtatták őket. A kegyetlen és fondorlatos rémurak egész országokat fordítottak egymás ellen úgy, hogy esztelen gyűlöletet és bizalmatlanságot szítottak ármánykodásaikkal. Sargeras könnyedén legyőzte a Nathrezimeket, de romlottságuk mély nyomot hagyott benne.

Ahogy a kételkedés és a kétségbeesés elhatalmasodott Sargeras érzékein, elvesztette minden hitét nem csak a küldetésében, hanem a Titánok rendezett univerzumra vonatkozó látomásában is. Hovatovább elkezdte hinni, hogy a rend fogalma ostobaság és a sötét, magányos univerzum egyetlen igazsága a káosz és a romlottság. Titán társai próbálták meggyőzni tévedéséről és lenyugtatni háborgó érzelmeit, de Sargeras öncélú téveszméknek nevezte és visszautasította a többiek optimistább nézeteit. Örökre búcsút intve a csoportnak, Sargeras elindult, hogy megtalálja helyét az univerzumban. Bár a Pantheon sajnálattal tekintett távozására, a Titánok még csak megjósolni sem tudták milyen messzire vezet majd elveszett testvérük útja.

Mire Sargeras őrülete felemésztette hősies szellemének utolsó megmaradt bástyáit is, már szilárdan hitt benne, hogy maguk a Titánok a felelősek a teremtés kudarcáért. Végül arra az elhatározásra jutott, hogy az egész univerzumban megsemmisíti a munkájukat és elszánta magát arra, hogy létrehozzon egy megállíthatatlan sereget ami elemésztheti a fizikai univerzumot.

Még Sargeras titáni alakja is elkorcsosult attól a rontástól, amely valaha nemes szívét megmérgezte. Szemei, haja és szakálla lángra kapott, fémes bronz bőre pedig felhasadt és az izzó gyűlölet örökké égő lángja tárult fel mögötte.

Haragjában Sargeras széttörte az eredarok és a Nathrezimek börtöneit, szabadon engedve a gyűlöletes démonokat. Ezek a ravasz lények meghajoltak a sötét Titán végtelen haragja előtt és felajánlották, hogy szolgálni fogják őt, amilyen gonosz módon csak tudják. A nagyhatalmú Eredarok soraiból Sargeras két bajnokot választott ki, hogy vezessék pusztító démonseregét. Kil'jaeden, a Megcsaló arra lett kiválasztva, hogy kutassa fel az univerzum legsötétebb fajait és sorozza be őket Sargeras seregébe. A másik bajnok, Archimonde, a Megrontó feladata az lett, hogy csatába vezesse Sargeras hatalmas seregeit bárki ellen, aki szembe merne szállni a Titán akaratával.

Kil'jaeden első lépése az volt, hogy rettenetes uralma alá vonta a vámpírszerű rémurakat. A rémurak személyes ügynökeiként szolgáltak szerte az univerzumban és élvezettel kutattak fel primitív fajokat, hogy mesterük megronthassa és a seregbe sorozhassa őket. A rémurak között az első Tichondrius, az Éjhozó volt. Tichondrius tökéletes katonaként szolgálta Kil'jaedent és felesküdött rá, hogy Sargeras lángoló akaratát érvényesíti az univerzum legsötétebb sarkaiban is.

A hatalmas Archimonde is választott magának saját ügynököket. A rontást hozó veremurak és barbár vezérük, Mannoroth, a Pusztító hadba hívásával Archimonde azt remélte, hogy megalakíthat egy harcos elit csapatot, akik minden teremtett életet elsöpörnek majd.

Mikor Sargeras látta, hogy seregei felsorakoztak és készek követni minden parancsát, elindította haragvó hadát bele a Nagy Sötétség végtelenjébe. Egyre növekvő seregét Lángoló Légiónak nevezte el. A mai napig sem tudjuk pontosan, hogy az univerzumon átívelő Lángoló Hadjáratuk során hány világot kebeleztek be és perzseltek fel.

Az Öreg Istenek és Azeroth Rendezése

 

 

A Pantheont nyugtalanította az Öreg Istenek vonzódása a gonoszhoz, ezért háborút indítottak az elementálok és sötét mestereik ellen. Az Öreg Istenek seregeit az elementálok leghatalmasabb hadnagyai vezették: Ragnaros, a Tűzúr, Therazane, a Kőanya, Al’Akir a Szélúr, és Neptulon, a Hullámvadász. Kaotikus csapataik haragos áradatként özönlötték el a világot és összecsaptak a kolosszális Titánokkal. Bár az elementálok a halandók számára felfoghatatlan hatalommal bírtak, összevont erőik sem bírták megállítani a hatalmas Titánokat. Az elementál urak mind elhullottak, egyik a másik után, csapataik pedig feloszlottak.

A Pantheon lerombolta az Öreg Istenek fellegvárait és az öt gonosz istent leláncolták mélyen a világ felszíne alatt. Az Öreg Istenek hatalma nélkül az elementálok haragvó szellemei képtelenek voltak ezután is a fizikai világhoz kötődni, így száműzettek egy mélységi létsíkra, ahol az örökkévalóságig küzdhettek egymás ellen. Az elementálok távozásával a természeti jelenségek lenyugodtak és a világ békés harmóniában pihent meg. A Titánok látták, hogy a fenyegetést elhárították, így munkához láttak.

A Titánok néhány fajt felhatalmaztak rá, hogy segítsenek nekik a világ kialakításában. A föld alatti feneketlen barlangok kifaragásához a Titánok mágikus, élő kőből megteremtették a törp-szerű földszerzeteket. A tengerek kitakarításához és a tengerfenék felszínre emeléséhez a Titánok megteremtették a hatalmas, de szelíd tengeri óriásokat. Korszakokon át mozgatták és formálták a földet a Titánok míg végül egyetlen tökéletes kontinens jött létre. A kontinens közepén a Titánok egy szikrázó energiákból álló tavat formáltak. Ez a tó, amelyet az Örökkévalóság Kútjának neveztek el, lett a világ életformáinak forrása. Energiái táplálták a világ csontjait és lehetővé tették, hogy az élet szárba szökkenjen a föld kiváló termőtalaján. Idővel növények, fák, szörnyek és mindenféle más lények kezdtek fejlődni az ősi kontinensen. Ahogy lassan bealkonyult munkájuk utolsó napján, a Titánok elnevezték a kontinenst Kalimdornak: „az örök csillagfény földjének”

A Sárkányrajok Megbízása

 

 

Megelégedve azzal, hogy ezt a kis világot ilyen módon elrendezték, munkájuk végeztével a Titánok felkészültek Azeroth elhagyására. Azonban mielőtt távoztak volna, a világ legnagyszerűbb fajára bízták Kalimdor felügyeletét, nehogy bármilyen gonosz erő fenyegethesse tökéletes nyugalmát. Abban a korszakban számos sárkányraj létezett. Közülük öt raj uralkodott testvéreik felett. Ezt az öt rajt választották ki a Titánok arra, hogy vigyázzanak a bimbózó világra. A Pantheon legnagyobb hatalmú tagjai saját hatalmuk egy-egy kis részét kölcsönözték a rajok vezetőinek. Ezeket a fenséges sárkányokat (lásd alább) ettől fogva Nagy Aspektusoknak vagy Sárkány Aspektusoknak nevezték.

Aman’Thul a Pantheon Ősatyja kozmikus hatalmának egy részét az óriási bronz sárkánynak, Nozdormunak adományozta. Az Ősatya felhatalmazta Nozdormut az idő őrzésére valamint a sors és a végzet örökké változó ösvényeinek rendben tartására. A sztoikus, nemeslelkű Nozdormut ettől fogva az Időtlenként ismerjük.

Eonar, minden élőlény Titán patrónusa, hatalmának egy részét a vörös leviatánnak, Alexstraszának adta. Ettől fogva Alexstraszát úgy ismerjük, mint az Élet Megtartója, aki azon munkálkodik, hogy a világ minden élő teremtményét megoltalmazza. Mindenek felett álló bölcsességének és minden élő dolog iránti végtelen együttérzésének köszönhetően Alexstraszát Sárkánykirálynőnek koronázták és ráruházták a fajtája feletti uralmat.

Eonar megáldotta Alexstrasza húgát is, a törékeny zöld sárkányt Yserát a természet befolyásolásának hatalmával. Ysera örök transzba merülve hozzákötődött a Teremtés Álmához. Az Álmodóként ismerjük őt, aki zöldellő birodalmából, a Smaragd Álomból őrködik a világ növekvő vadonjai felett.

Norgannon, a Titánok legendáinak őrzője és mester mágusa a kék sárkányra, Malygosra bízta végtelen hatalmának egy darabját. Ettől fogva Malygost a Varázslatszövőként ismerjük, ő a mágia és a titkos misztikus tudások őrzője.

Khaz’goroth a Titán világok formálója és kovácsa nagy hatalmának egy részét a rettentő fekete sárkányra, Neltharionra bízta. A nemeslelkű Neltharion, akit ettől fogva a Föld Őrzője névvel illettek hatalmat kapott a föld és a világ mélyen fekvő vidékei felett. A világ erejét testesítette meg, Alexstrasza legnagyobb támogatója volt.

Ilyenformán felhatalmazva, az Öt Aspektusra bízták a világ védelmét a Titánok távollétében. Miután a sárkányok felkészültek a megteremtett világ őrzésére, a Titánok örökre maguk mögött hagyták Azerothot. Sajnos csak idő kérdése volt, hogy Sargeras tudomást szerezzen az újszülött világ létezéséről…

Az Ébredező Világ és az Örökkévalóság Kútja

 

 

Tízezer évvel azelőtt, hogy az orkok és az emberek összecsaptak egymással az Első Háborúban, Azeroth világának bölcsőjében egyetlen hatalmas kontinens ringott, tengerektől körülvéve. Ez a Kalimdornak nevezett föld számos változatos fajnak és teremtménynek adott otthont, akik a túlélésükért küzdöttek az ébredő világ vad természeti erői ellen. A sötét kontinens közepén volt egy izzó energiákból álló rejtélyes tó. Ez a tó, amelyet később az Örökkévalóság Kútjának neveztek el, a világ mágiájának és természetes hatalmának igaz szíve volt. A világon túli Nagy Sötétségből származó energiájával a Kút egy misztikus forrás volt, amely szerteszét küldte ezeket az energiákat a világba, táplálva az életet annak minden csodálatos megjelenési formájában.

Idővel egy éjszakai életmódot folytató primitív humanoid törzs merészkedett óvatosan az igézően bűbájos tó partjaira. A vad, nomád humanoidok, akiket a Kút furcsa energiái vonzottak oda, kezdetleges viskókat építettek békés partjain. Idővel a Kút kozmikus hatalma befolyásolta a törzset, erősebbé, bölcsebbé és gyakorlatilag halhatatlanná változtatta őket. A törzs felvette a Kaldorei nevet, amely anyanyelvükön azt jelentette: „a csillagok gyermekei”. Bimbózó társadalmukat ünnepelve a tó partjai mentén nagy építményeket és templomokat emeltek.

A Kaldoreiek, vagy későbbi nevükön az éjelfek a holdistennőt, Elunet tisztelték és hitték, hogy a nappali órákban ott alszik a Kút csillámló mélységeiben. Az ősi éjelf papok és jövendőmondók kielégíthetetlen kíváncsisággal tanulmányozták a Kutat, attól a vágytól hajtva, hogy felfedezzék ismeretlen titkait és hatalmát. Ahogy a társadalmuk fejlődött, az éjelfek felderítették egész Kalimdort és találkoztak más lakóival is. Az egyedüli lények, akiktől tartottak az ősi és nagyhatalmú sárkányok voltak. Az óriási hüllőszerű lények gyakran visszahúzódónak bizonyultak, de kétségkívül sokat tettek azért, hogy az ismert földeket megvédjék az esetleges fenyegetésektől. Az éjelfek megtudták, hogy a sárkányok magukat a világ védelmezőinek tartják és elfogadták, hogy őket és a titkaikat jobb nem háborgatni.

Idővel az éjelfek kíváncsisága ahhoz vezetett, hogy találkoztak és barátságot kötöttek számos nagyhatalmú lénnyel, köztük például Cenariusszal, aki a háborítatlan erdőségek félistene volt. A nemeslelkű Cenarius megkedvelte a kíváncsi éjelfeket és sok időt töltött azzal, hogy megtanítsa nekik a természet titkait. A békés Kaldoreiekben erős kötődés támadt Kalimdor élő erdőségei iránt és elmerültek a természet harmonikus egyensúlyában.

Ahogy teltek-múltak a végtelennek tűnő korszakok, az éjelfek civilizációja felvirágzott mind területileg, mind kulturálisan. Templomaik, útjaik és lakóházaik megtalálhatók voltak szerte az egész sötét kontinensen. Azshara, az éjelfek gyönyörű és tehetséges királynője egy hatalmas, csodálatos palotát épített a Kút partjainál, ahol kiválasztott udvartartása élt a drágakövekkel díszített csarnokokban. Hű szolgái, akiket Quel’doreinek vagyis Nemesenszületetteknek hívott lesték minden parancsát és mindenki másnál nagyobbra tartották magukat. Bár Azshara királynőt egyformán szerette az egész népe, a Nemesenszületetteket titkon irigyelte és egyáltalán nem kedvelte a többi éjelf.

Azshara királynő osztotta a papok kíváncsiságát az Örökkévalóság Kútjával kapcsolatban, ezért elrendelte, hogy a Nemesenszületettek derítsék ki a tó titkait és fedjék fel igazi célját a világban. Így aztán belevetették magukat a munkába és fáradhatatlanul tanulmányozták a Kutat. Idővel kifejlesztették azt a képességet, hogy manipulálni és irányítani tudták a Kút kozmikus energiáit. Kísérleteik előrehaladtával felfedezték, hogy újonnan kifejlesztett képességükkel kedvükre tudtak teremteni vagy pusztítani. A meggondolatlan Nemesenszületettek primitív mágiába botlottak és elhatározták, életüket annak szentelik, hogy a mesterévé váljanak. Bár abban egyetértettek, hogy a mágia veszélyes is lehet, ha felelőtlenül használják, Azshara és a kiválasztottai mégis meggondolatlan nemtörődömséggel kezdték gyakorolni mágiájukat. Bár Cenarius és számos hajlott korú éjelf tudós figyelmeztetett rá, hogy a mágia egyértelműen szeszélyes művészetével való játszadozás csakis katasztrófához vezethet, ennek ellenére Azshara és követői makacsul folytatták bimbózó képességeik fejlesztését.

Ahogy hatalmuk egyre nőtt, Azshara és a Nemesenszületettek határozott változáson mentek át. A gőgös és zárkózott főnemesi osztály egyre érzéketlenebb és kegyetlenebb lett éjelf testvéreikkel szemben. Egy sötét és nyomasztó árnyék borult fekete lepelként Azshara valaha lenyűgöző szépségére. Egyre jobban visszavonult szerető népétől és senkivel sem érintkezett megbízható Nemesenszületett papjain kívül.

Egy fiatal tudós, Haragvihar Malfurion, aki sok időt töltött a druidizmus primitív művészetének tanulmányozásával, sejteni kezdte, hogy a Nemesenszületetteket és szeretett királynőjét valami rettenetes hatalom rontása támadta meg. Bár arról sejtelme sem volt, hogy miféle gonosz közeleg, azt tudta, hogy az éjelfek élete hamarosan örökre megváltozik…

Az Ősök Háborúja

 

10000 évvel a Warcraft I eseményei előtt

A Nemesenszületettek meggondolatlan mágiahasználata az Örökkévalóság Kútjából kiindulva energiahullámokat bocsátott ki a Nagy Sötét Végtelenbe. Ezeket a folyamatosan áradó energiahullámokat rettenetes idegen elmék érzékelték. Sargeras – minden élő Nagy Ellensége, a Világok Elpusztítója – felfigyelt ezekre az erős hullámokra és vonzódva fordult távoli kiindulópontjuk felé. Azeroth őskori világát kémlelve és az Örökkévalóság Kútjának határtalan energiáit érzékelve Sargerasban mohó vágy ébredt. A Névtelen Üresség nagy sötét istene elhatározta, hogy elpusztítja az ifjú világot és megkaparintja az energiáit magának.

Sargeras összehívta hatalmas Lángoló Légióját és megindult Azeroth gyanútlan világa felé. A Légiót alkotó milliónyi rikoltozó démont az univerzum távoli sarkaiból rángatták elő és már ki voltak éhezve a hódításra. Sargeras hadnagyai, Archimonde, a Megrontó és Mannoroth, a Pusztító felkészítették pokolbéli szolgáikat a támadásra.

Azshara királynő, eltelve mágiájának szörnyű extázisától, áldozatául esett Sargeras ellenállhatatlan hatalmának és beleegyezett, hogy elősegíti a világon való megtestesülését. Még Nemesenszületett szolgálói is átadták magukat a mágia elkerülhetetlen rontásának és istenként kezdték tisztelni Sargerast. A Légióhoz való hűségüket bizonyítandó, segítettek királynőjüknek egy hatalmas, kavargó portál megnyitásában, az Örökkévalóság Kútjának mélyén.

Miután végzett az előkészületekkel, Sargeras megkezdte Azeroth végzetes invázióját. A Lángoló Légió harcos démonai megrohanták a világot az Örökkévalóság Kútján keresztül és ostrom alá vonták az éjelfek békésen alvó városait. Arhimonde és Mannoroth vezetésével a Légió elözönlötte Kalimdor földjét, nyomukban csak hamu és gyász maradt. A boszorkánymester démonok perzselő pokollényeket idéztek, akik meteorokként zuhantak rá Kalimdor templomainak díszes tornyaira. Kalimdor mezőin egy csapat gyújtogató, vérontó gyilkosból, a Végzetgárdistákból álló banda masírozott végig és mindenkit legyilkoltak, aki az útjukba állt. Vad, démoni pokolkutyák falkái pusztíthattak ellenállás nélkül a vidéken. Bár a bátor Kaldorei harcosok sietve indultak ősi hazájuk megvédelmezésére, centiről-centire egyre hátrébb szorultak a Légió támadásának dühe előtt.

Haragvihar Malfurion feladata lett, hogy segítséget találjon ostromlott testvéreinek. Haragvihart - kinek testvére, Illidan maga is a Nemesenszületettek mágiáját gyakorolta – dühítette a főnemesi osztály egyre növekvő korrupciója. Miután meggyőzte Illidant, hogy hagyjon fel veszélyes szenvedélyével, Malfurion elindult, hogy megtalálja Cenariust és toborozzon egy ellenálló sereget. A fiatal és szemrevaló papnő, Tyrande is csatlakozott a testvérekhez, Elune nevében. Bár mind Malfurion, mind Illidan gyengéd érzelmeket táplált az idealista papnő irányában, Tyrande szíve egyedül Malfurioné volt. Illidan féltékenyen szemlélte testvére és Tyrande bimbózó románcát, de tudta, hogy szívének fájdalma semmi a mágia iránti függősége kínjához képest.

Illidan aki rászokott a mágia éltető energiáira, erejét megfeszítve igyekezett ellenállni annak az elemi erejű kísértésnek, hogy még egyszer megcsapolja a Kút energiáit. Azonban Tyrande türelmes támogatásával képes volt megtartóztatni magát és segített megtalálni testvérének a rejtőzködő félistent, Cenariust. Cenarius, aki a távoli Hyjal hegy szent Holdligetében élt beleegyezett, hogy segít az éjelfeknek megtalálni az ősi sárkányokat és megnyerni támogatásukat. A sárkányok, akiket az óriási vörös leviatán, Alexstrasza vezetett belementek, hogy harcba küldjék rajaikat a démonok és pokolbéli mestereik ellen.

Cenarius a megbűvölt erdő szellemeinek segítségével összehívott egy ősöreg fa-emberekből álló sereget és egy bátor szárazföldi offenzívában a Légió ellen vezette őket. Mikor az éjelfek ostromgyűrűt vontak Azshara temploma és az Örökkévalóság Kútja köré, kitört a totális háború. Újonnan szerzett erős szövetségeseik ellenére Malfurion és társai felismerték, hogy a Légiót nem lehet pusztán katonai erővel legyőzni.

Miközben hatalmas csata zajlott Azshara fővárosa körül, a megtévedt királynő Sargeras érkezését várta. A Légió ura arra készült, hogy átlép az Örökkévalóság Kútján és megtestesül a felprédált világon. Ahogy lehetetlenül hatalmas árnyéka egyre közelebb került a Kút háborgó felszínéhez, Azshara maga köré gyűjtötte legnagyobb hatalmú Nemesenszületett követőit. Csak úgy tudtak volna Sargeras számára megfelelően nagy kaput nyitni, ha mágiájukat egyetlen fókuszált varázslatban egyesítik.

Miközben dúlt a csata Kalimdor lángoló csataterein, rettenetes dolog történt. Az események pontos részletei elvesztek a múlt ködében, de azt tudjuk, hogy Neltharion, a Föld Sárkány Aspektusa megőrült a Lángoló Légió elleni egyik kritikusan fontos összecsapásban. Bőre elkezdett felhasadni, testéből lángok és mindent elemésztő düh áradt ki. Felvette a Halálszárny nevet, majd a lángoló sárkány saját testvérei ellen fordult és elűzte az öt sárkányrajt a csatamezőről.

Halálszárny váratlan árulása annyira pusztító volt, hogy az öt sárkányraj sosem heverte ki igazán. A sebesült és döbbent Alexstrasza valamint a többi nemes sárkány arra kényszerült, hogy magukra hagyja halandó szövetségeseit. Malfurion és társai, akik egyszerre csak reménytelen túlerővel találták szemben magukat alig élték túl az ezt követő ellentámadást.

Malfurion meg volt győződve róla, hogy az Örökkévalóság Kútja köti össze mintegy köldökzsinórként a démonokat a fizikai világgal, ezért azt hangoztatta, hogy pusztítsák el. Társai – tudván, hogy a Kút volt halhatatlanságuk és hatalmuk forrása – borzadva fogadták ezt a hirtelen hozott döntést. Tyrande mégis látta a bölcsességet Malfurion elmélete mögött, így meggyőzte Cenariust és a többieket, hogy rohanják le Azshara templomát és találják meg a módját a Kút elpusztításának egyszer és mindenkorra.

A Világ Hasadása

 

 

Illidan tisztában volt azzal, hogy a Kút elpusztítása lehetetlenné tenné, hogy valaha is újra mágiát használhasson ezért elhagyta a csoportot és elindult, hogy figyelmeztesse a Nemesenszületetteket Malfurion tervére. Függőségéből eredő őrületének illetve testvére Tyrandéval folytatott viszonya miatt érzett gyötrő féltékenységének köszönhetően Illidannak egyáltalán nem volt lelkiismeretfurdalása amiatt, hogy elárulta Malfuriont és csatlakozott Azshara követőihez. Illidan esküt tett rá, hogy mindenek felett álló célja lesz a Kút hatalmának megvédése, bármilyen eszközzel.

A testvére távozásától megtört szívű Malfurion társainak élén Azshara templomához vonult. Ám ahogy betörtek a fogadóterembe, ott találták a Nemesenszületetteket, akik sötét varázslatukat kántálták. A közösen felidézett varázslat a Kút háborgó mélységeiben egy instabil energiaörvényt hozott létre. Miközben Sargeras fenyegető árnya egyre közelebb került a felszínhez, Malfurion és szövetségesei támadásba lendültek.

Illidan figyelmeztetésének köszönhetően Azshara fel tudott készülni a támadásra. Malfurion majd’ mindegyik követője áldozatául esett az őrült királynő mágiájának. Tyrandét, aki megpróbálta hátbatámadni Azsharát meglepte a királynő Nemesenszületett testőreinek támadása. Bár sikerült legyőznie a testőröket, rettenetes sebeket szerzett az ellenük vívott harcban. Mikor Malfurion látta, hogy szerelme elesett, gyilkos dühroham uralkodott el rajta és elhatározta, hogy véget vet Azshara életének.

Miközben a templom falain belül és kívül is ádáz csata zajlott, Illidan előbukkant az árnyakból a nagy Kút partján. Különleges módon előkészített üvegcséket vett elő és letérdelve megtöltötte őket a Kút csillámló vizével. Biztos volt benne, hogy a démonok szétzúzzák az éjelfek civilizációját, ezért Illidan úgy tervezte, hogy ellopja a megszentelt vizet és energiáit megtartja magának.

A Malfurion és Azshara között kibontakozó csata a Nemesenszületettek gondosan megtervezett varázslatát káoszba taszította. A Kút mélységeiben kavargó instabil örvény felrobbant és ez egy végzetes eseménysort indított el, amely a világ meghasadását eredményezte. A hatalmas robbanás az alapjáig lerombolta a templomot és óriási lökéshullámokat gerjesztett a megkínzott föld mélyén. Miközben folyt az elkeseredett küzdelem a Légió és az éjelfek között a lerombolt fővárosban, a háborgó Örökkévalóság Kútja magába roskadt és összeomlott. Az ezután következő végzetes robbanás megrázta a földet és elsötétítette az eget. Ahogy a Kút felrobbanásának utórezgései megrázták a világ csontjait, a tenger benyomult, hogy kitöltse a földben maradt tátongó sebet. Kalimdor földterületének közel nyolcvan százaléka megsemmisült a robbanásban, csak egy maroknyi különálló kontinens maradt utána az újonnan született háborgó tenger körül. Az új tenger közepén, ott ahol valaha az Örökkévalóság Kútja volt, egy szökőáraktól és kaotikus energiáktól korbácsolt viharos terület keletkezett. Ez az iszonyatos seb, amelyet Viharörvény néven ismerünk talán az örökkévalóságig folytatja vad kavargását. Állandó mementója marad ennek a rettenetes katasztrófának… és annak az utopisztikus korszaknak, ami örökre elveszett.

Valahogyan, csodával határos módon Azshara királynő és Nemesenszületett követői túlélték a katasztrófát. A magukból kibocsátott mágia visszacsapása megkínozta és eltorzította őket miközben a Kút robbanásától felkorbácsolt tenger lerántotta őket a mélybe. Átok szállt rájuk és átalakulva új formát vettek fel, belőlük lettek a gyűlöletes kígyószerű nagák. Azshara gyűlölettel és haraggal eltelve egy hatalmas szörnyszülött lett, tükrözve azt a romlottságot és gonoszságot, ami mindig is benne rejtőzött.

Ott, mélyen a Viharörvény alatt a nagák egy új várost építettek maguknak, Nazjatart, és szép lassan elkezdték újra felépíteni hatalmukat. Ezután több mint tízezer év telt el, míg a nagák felfedték létezésüket a felszíni világnak.

A Hyjal hegy és Illidan Ajándéka

 

 

A maroknyi éjelf, akik túlélték az iszonyatos robbanást, sebtében összetákolt tutajokra szállt és lassan elindultak az egyetlen, látótávolságban levő földdarab felé. Valahogyan, Elune kegyelméből, Malfurion, Tyrande és Cenarius túlélte a Nagy Hasadást. A megfáradt hősök megegyeztek, hogy a túlélők élére állnak és új otthont keresnek népük számára. Néma csendben zajló útjuk során felmérték a világukat ért csapás nagyságát és ráébredtek, hogy önnön szenvedélyességük okozta a mindent elemésztő pusztítást. Bár Sargerast és a Légióját a Kút pusztulása kitaszította a világból, Malfurion és társai gondolatait a győzelem rettenetes árán való töprengés kötötte le.

Számos Nemesenszületett is sértetlenül élte túl a kataklizmát. Ők a többi éjelffel együtt utaztak az új földrész partjai felé. Bár Malfurion nem bízott szándékaikban, egyelőre megelégedett azzal, hogy a Kút energiái nélkül igazán nagy bajt nem okozhattak.

Mikor az elcsigázott éjelfek partra szálltak az új földrészen, felfedezték, hogy szent hegyük, a Hyjal is átvészelte a katasztrófát. Új otthon után kutatva Malfurion és az éjelfek felmásztak a Hyjal hegy meredek emelkedőin és eljutottak a széljárta hegytetőre. A hegy hatalmas csúcsai között elhelyezkedő erdős völgybe leereszkedve egy békés kis tóra leltek. Rettenettel látták, hogy a tó vizét mágia szennyezte be.

Illidan, aki szintén túlélte a Hasadást, jóval előbb érkezett a Hyjal hegy tetejére, mint Malfurion és az éjelfek. Őrülten vágyva rá, hogy a mágia továbbra is szabadon áramolhasson a világban, Illidan a hegyi tóba ürítette üvegcséit, melyek az Örökkévalóság Kútjából nyert értékes vizet tárolták. A Kút erőteljes energiái gyorsan fellángoltak és létrehozták az új Örökkévalóság Kútját. Az örvendező Illidan hitte, hogy az új Kút ajándék lesz az eljövendő generációk számára, így teljesen megdöbbent, mikor Malfurion kérdőre vonta és elmagyarázta neki, hogy a mágia természetéből fakadóan kaotikus, használata elkerülhetetlenül széleskörű korrupcióhoz és viszályhoz vezet. Illidan azonban még ezek után sem volt hajlandó lemondani mágikus képességei használatáról.

Malfurion tisztában volt vele, hogy hova vezethetnek Illidan kegyetlen mesterkedései, ezért elhatározta, hogy egyszer és mindenkorra leszámol a hatalomtól megtébolyodott testvérével. Cenarius segítségével Malfurion egy kiterjedt földalatti börtönbe zárta Illidant, hogy az idők végezetéig maradjon ott leláncolva és hatalmától megfosztva. Hogy megbizonyosodjon testvére fogságban maradásáról, Malfurion a fiatal őrzőt, Árnyékdal Maievet jelölte ki Illidan személyes börtönőrének.

Az éjelfek tartottak tőle, hogy az új Kút elpusztítása talán egy még nagyobb katasztrófát eredményezne, ezért inkább nem háborgatták. Malfurion pedig kinyilvánította, hogy népe soha többé nem gyakorolja a mágia művészetét. Cenarius felügyelete alatt elkezdték elsajátítani a druidizmus ősi tanait, hogy képessé váljanak a föld sebeinek begyógyítására és szeretett erdőik újratelepítésére a Hyjal hegy lábánál.

A Világfa és a Smaragd Álom

 

9000 évvel a Warcraft I eseményei előtt

Az éjelfek sok éven át dolgoztak fáradhatatlanul azon, hogy ősi hazájukat amennyire lehet újraépítsék. Hagyták, hogy leomlott templomaikat és útjaikat elborítsa a gaz és helyettük új otthonokat építettek maguknak a Hyjal hegy lábánál elterülő zöldellő erdőkben és árnyékos dombokon. Idővel a nagy Hasadást túlélő sárkányok is előbújtak titkos rejtekhelyeikről.

Alexstrasza, a vörös, Ysera, a zöld és Nozdormu, a bronz alászálltak a druidák békés ligeteibe és megszemlélték az éjelfek munkájának gyümölcseit. Malfurion, akiből mérhetetlen hatalmú fődruida lett, üdvözölte a hatalmas sárkányokat és beszélt nekik az új Örökkévalóság Kútjának megteremtéséről. A nagy sárkányok aggódva fogadták a komor híreket és feltételezték, hogy amíg a Kút létezik, a Légió egy napon visszatérhet és újra megtámadhatja a világot. Malfurion és a három sárkány szövetséget kötöttek és megfogadták, hogy a Kutat megvédik és biztosítják, hogy a Lángoló Légió ügynökei soha ne találhassanak rá újból a világra.

Alexstrasza, az Élet Megtartója egy megbűvölt makkot helyezett el az Örökkévalóság Kútjának szívében. A makk a mágikus erejű vízben azonnal szárba szökkent és egy hatalmas fa nőtt ki belőle. Az óriási fa gyökerei a Kút vízében kapaszkodtak, zöldellő lombjai pedig úgy tűnt, mintha az eget érintették volna. Ez a hatalmas fa lett az éjelfek természettel kötött szövetségének örök szimbóluma, életadó energiái pedig idővel kiteljesedtek, hogy meggyógyítsák az egész világot. Az éjelfek a Nordrassil nevet adták Világfájuknak, amely anyanyelvükön azt jelentette: „a mennyek koronája”.

Nozdormu az Időtlen, bűbájt varázsolt a Világfára, biztosítva, hogy amíg a hatalmas fa él, az éjelfek nem öregednek és nem eshetnek áldozatául betegségnek vagy járványoknak.

Ysera az Álmodó, szintén megbűvölte a Világfát és saját birodalmához, a Smaragd Álomként ismert éteri dimenzióhoz kötötte. A Smaragd Álom, ez a hatalmas, állandóan változó szellemvilág a fizikai világ határain kívül létezett. Az Álomból irányította Ysera a természet örök körforgását és magának a világnak az evolúciós fejlődését. Az éjelf druidák, ideértve Malfuriont is a Világfán keresztül szintén az Álomhoz kötődtek. A misztikus paktum részeként a druidák beleegyeztek, hogy évszázadokon át fognak szunnyadni, hogy közben szellemük Ysera végtelen Álomösvényeit járhassa. Bár a druidák bánkódtak azon, hogy életükből így sok-sok évet elveszítenek, mégis önzetlenül beleegyeztek, hogy Yserával kötött megegyezésüket megtartsák.

A Nemes Elfek Száműzetése

 

 

7300 évvel a Warcraft I eseményei előtt

Az évszázadok múlásával az éjelfek új társadalma megerősödött és lassan magába foglalta az egész zöldellő erdőt, amelyet Kőrisvölgynek kereszteltek el. A Nagy Hasadás előtt elterjedt sokféle élőlény és faj, mint például a medveemberek és a vaddisznóemberek újra megjelentek és benépesítették a vidéket. A druidák jóságos vezetése alatt az éjelfekre egy példátlanul békés és nyugodt korszak köszöntött a csillagok vigyázó tekintete alatt.

A Nemesenszületett túlélők azonban egyre nyugtalanabbak lettek. Mint előttük Illidan, úgy ők is áldozatául estek az imádott mágiájuk elvesztése miatt náluk is jelentkező elvonási tüneteknek. Csábította őket a lehetőség, hogy merítsenek az Örökkévalóság Kútjának energiáiból és folytassák mágikus gyakorlataikat. Dath’Remar, a Nemesenszületettek ifjú és szókimondó vezére nyíltan kritizálni kezdte a druidákat és gyávának nevezte őket amiért megtagadták a mágia használatát, amit pedig az éjelfek joggal tarthattak sajátjuknak. Malfurion és a druidák elutasították Dath’Remar érvelését és figyelmeztették a Nemesenszületetteket, hogy a mágia bármiféle használatáért halálbüntetés járhat. Hogy megpróbálják rávenni a druidákat a törvény megváltoztatására, Dath’Remar és követői egy arcátlan és balsorsú tettre szánták el magukat: egy rettenetes mágikus vihart szabadítottak Kőrisvölgyre.

A druidák nem tudták rászánni magukat arra, hogy fajtársaik közül ilyen sokat halálra ítéljenek, ezért elhatározták, hogy a meggondolatlan Nemesenszületetteket száműzik földjeikről. Dath’Remar és követői, – akik örültek neki, hogy végre megszabadulhattak konzervatív gondolkodású társaiktól – különlegesen felkészített hajókra szálltak és nekivágtak a nyílt óceánnak. Bár egyikük sem tudta, hogy mi vár rájuk a háborgó Viharörvényen túli tengereken, mégis lelkesítette őket saját hazájuk megalapításának vágya, ahol majd büntetlenül gyakorolhatják imádott mágiájukat. A Nemesenszületettek, vagyis a Quel’dorei-ek, ahogy Azshara nevezte őket korszakokkal azelőtt végül partot értek a keleti földrészen, amelyet az emberek később Lordaeronnak neveztek el. Úgy tervezték, hogy felépítik saját mágikus királyságukat, Quel’Thalast és elutasítják az éjelfek holdimádatát és éjszakai életmódját. Örökre szívükbe fogadták a napot és eztán mindörökre nemes elfekként ismerte őket a világ.

A Vigyázók és a Hosszú Virrasztás

 

 

Tyrande, aki egyedül maradt, hogy megvédje Kalimdort az új világból rá leselkedő veszélyek elől éjelf nővéreivel egy hatékony harcoló egységet szervezett. Vigyázóknak nevezték el ezeket a félelmet nem ismerő, jól képzett harcosnőket, kik Kalimdor védelmére esküdtek fel. Bár inkább saját maguk járőröztek Kőrisvölgy árnyat adó erdeiben, sok szövetségesük is volt, akikre számíthattak szükség esetén.

A félisten, Cenarius a közelben maradt, a Hyjal hegy Holdligetében. Fiai, akiket a Liget Őrzőiként ismertek, szemmel tartották az éjelfeket és gyakran segítséget is nyújtottak a Vigyázóknak a vidék békéjének fenntartásában. Még Cenarius félénk leányai, a driádok is egyre gyakrabban jelentek meg nyíltan mások előtt.

Kőrisvölgy rendjének fenntartása lefoglalta Tyrandet, de Malfurion nélkül kevés örömet lelt az életben. Ahogy teltek múltak a hosszú évszázadok, miközben a druidák az igazak álmát aludták, ő egyre inkább félni kezdett attól, hogy eljöhet egy második démoni invázió. Nem tudta lerázni magáról azt a nyugtalanító érzést, hogy a Lángoló Légió még odakint ólálkodik, a Nagy Sötétségen túl és bosszút forral az éjelfek és Azeroth világa








Szeretnél egy ilyen weblapot teljesen ingyen?
Ez a weboldal a Nanoweb honlapszerkesztővel készült.
© Minden jog fenntartva.